• Archívum » 
• Templomszentelés » 
• Kilenced
•  » Bizalom - 4. hét

Kilenced

Bizalom - 4. hét

„A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot.” (Jn. 16,33)

 Már az ószövetségi zsoltáros ezt mondta: „Boldog az az ember, aki az Úrban bízik.” (Zsolt 39) Elhiszem? Próbálgatom? Gyakorolom? Minden ügyemben az Úrhoz fordulok? Gondoljunk csak vissza, hogyan kezdődött templomunk tervezgetése, utána felépítése. Ezt is a zsoltárostól halljuk: „Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. …2Hiába keltek hajnalban és fáradoztok késő éjjelig: a kemény fáradság kenyerét eszitek. Ám akiket szeret, ő azokat elhalmozza, jóllehet alszanak.” (Zsolt 127) És a templom áll. A közösség él. Micsoda évek voltak! Ki közelebbről, ki távolabbról, de mindenki érzékelhette, hogy  nem volt mindig minden egyértelmű, sok-sok fáradság, munka, közös és egyéni erőfeszítés épült bele a templomba a sok-sok ima mellett. Évek óta imádkozzuk: „Urunk, adj tehetséget, lelki és testi erőt, hogy közösségünket és templomunkat a Te dicsőségedre felépíthessük!” Kőtemplomunk felépülése a bizalom csodája. (Érdemes a tősgyökeres idős pátyi testvéreinket megkérdezni erről…) Legyen közösségünk virágzása ugyanennek a bizalomnak a bizonyítéka – jele a világban! Ha rálátunk templomunk tornyán a keresztre, ahogyan visszaveri a nap sugarait, jusson ez mindig eszünkbe! És hogyha Jézus szavait is meghalljuk a fenti idézetből, akkor érdekes következtetésre jutunk: a boldogság forrása az Istenbe vetett bizalom, ám a boldogság nem jelent megpróbáltatások nélküli életet.

Életem, mint egy inga, időről időre kileng egyensúlyi állapotából, de ha az inga rögzített pontja Isten kezében van, akkor nem tud akkorát lendülni, hogy vissza ne térne mindig a nyugvópontra. Jöhet bármi, életem az Isten kezében biztonságban van. Csillogó szemmel, mint a gyermek, kérdezzem meg minden reggel: mit tartogat számomra ez az új nap? Mit kér tőlem az Isten vajon? - Képes vagyok-e erre? Olyan jó lenne! Hiszen olyan életre vágyunk valamennyien, amelyet érdemes élni, amiben van remény, amelyben az emberek figyelnek egymásra, fontosak egymásnak, jelen vannak egymás számára függetlenül az idő és a pénz kérdésétől. „Embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.” (Mk 10,27) Akkor leszünk igazán emberré, ha megéljük az elfogadást és mi is elfogadunk másokat, ha túllépünk az önmagunk körüli forgáson, és az adás-kapás keringésébe jutunk, amikor örömmel adunk, és hálásak vagyunk, ha kapunk. Ez csak az Istenbe vetett ősbizalommal lehetséges. Tegyem meg, ami tőlem telik, és bízzak abban, hogy az Istenben minden, de minden értelmet nyer. Ennek alapján pedig újra meg újra bízzak a másik emberben lévő jóban. Ő is Isten gyermeke. Megbocsátok, és újra meg újra bizalommal fordulok a másik ember felé.

Uram, mire vagyok jó, miben kell részt vennem, és mit másokra bíznom? Hol van rám szükség, hol kell együttműködnöm? Uram! Igent mondok életem mély értelmére, a hívásra, ami csak nekem szól. Köszönöm, hogy terved van velem!

Atyám, Te hiszel az emberekben lévő jóban. Ajándékozz nekem valamit az emberekbe vetett bizalmadból!

„Eljött az ideje annak, hogy a szeretet legyőzze a még meglévő feszültségeket, a bizalmatlanságot, a gyanúsítgatást. Eljött az ideje annak, hogy Isten egyetlen Családjának minden tagja újra szorosabb egységbe kerüljön egymással. Valóban mindnyájan egyetlen Testet alkotunk Krisztusban, és ennek a testnek egységében mindnyájan legyetek „egymásnak tagjai”.

Ne csüggedjetek el! Korlátaitok és gyöngeségeitek megtapasztalása alkalmat nyújthat arra, hogy Isten segítségét és kegyelmének különös gazdagságát felismerhessétek. Íme: a feltámadt Krisztus mellettetek áll és megújítja felszólítását: „Ne féljetek!”[10]

A megpróbáltatások idején bátorítson bennünket az emlékezés az apostolokra, akik az utolsó vacsora terméből indultak el a világ megtérítésére. Álljon előttetek az első keresztény nemzedék példája! Talán Szent Péter és Szent Pál nem érezte magát szegénynek és alkalmatlannak küldetésének teljesítésére, amikor Rómába érkezett, ebbe a gazdag, hatalmas, és műveltségére oly gőgös városba? E világ bölcsessége szerint nem látszott-e ostobaságnak az a tervük, hogy Krisztus Országát elterjesszék itt a földön?
Gondoljunk Magyarország első hittérítőire, Szent Gellértre és Szent Adalbertre! Nem ütköztek-e látszólag leküzdhetetlen akadályokba? Mégis – éppen ezer éve – Istenbe vetett bizalommal hirdették az Evangéliumot ebben az országban. Elérkeztünk a harmadik évezred küszöbére. Most tinéktek jutott osztályrészül az a felelősség és megtiszteltetés, hogy misszionáriusai legyetek annak a nemzetnek, amely újjá akar születni egy boldogabb és biztosabb jövőre. Tekintsetek nagy védőszentjeitekre, és – példájukat követve – gyújtsátok meg Isten szavának fényét honfitársaitoknak.
Éppen ezt a küldetést fogadtuk el; hiszünk abban, hogy „Isten gyöngesége erősebb az embereknél”.[14] Lelkesedésünk is éppen korlátaink ismeretéből ered, hiszen erőt meríthetünk a Szentlélek segítő jelenlétébe vetett bizalomból. Bátran valljuk tehát: „Az Úr az én pásztorom, nincsen hiányom semmiben”. (Szent II. János Pál pápa beszéde Esztergomban 1991. aug. 16-án)

Szent II. János Pál pápa! Kérlek, járj közben értem, hogy  mindig bízni tudjak Atyámban, abban, hogy minden, ami velem történik, része a tervnek, amit rólam alkotott. Segíts, hogy az Istenbe vetett bizalom alapján embertársaim felé is újra meg újra bizalommal tudjak fordulni!

Miatyánk…

Üdvözlégy…

Dicsőség…

Urunk, kérünk, segíts bennünket, hogy templomodban élő közösségünk légköre mindig a Te szeretetedet sugározza!